Bella naplója - 3. /Befejező/ részlet

Megsemmisülve ültem az ajtónál. Hátamat szorosan a bejáratnak nyomtam, eltorlaszolva ezzel az utat Alice előtt, aki gondolatban már a betörés lehetőségeit fontolgatta. Úgy gondoltam, hogy csak nem jön be az ablakon, így annak nem is szenteltem különösebb figyelmet.

 A szavak mélyre fúródtak a szívemben. Eddig csak elképzelni tudtam, hogy mennyire szenvedett, de így már minden világos volt.  Az a kín, amit Ő érzett ugyanakkora volt mint az enyém. Nem akartam, hogy szenvedjen. Nem érdemli meg. Akkora hibát követtem el amikor elhagytam. Hinnem kellett volna abban, hogy a szerelmünk erősebb mindennél. Csak egy kicsit jobban kellett volna figyelnem rá, s nem gyáva módon a menekülést választani. Lehetetlen alak vagyok, ehhez kétség sem fér.

Úgy döntöttem elmondok neki mindent. Megérdemli, hogy az igazat mondjam. Hisz szeretem, Ő életem értelme, az akiért feláldoznám magam, akit az öröklétre a társamnak választanék, akivel családot akarok, akibe szerelmes vagyok. Az egyetlen nő, mely ügyetlenségével, bájával, csetlő-botló életvitelével, zavaros észjárásával, bátorságával, mérhetetlen szeretetével megolvasztotta azt a jégfalat, amit a szívem köré húztam az idők során.

Majdhogy egy évszázadot vártam Rá. De megérte. Minden egyes szenvedéssel töltött pillanat azért volt, hogy Ő helyette megmutassa a világ értékeit, megtanítson szeretni, élni.

Az, a lény lehettem mellette, aki mindig is lenni akartam.

Nem tétováztam sokat, azonnal felpattantam, mikor egy levél hullott ki a naplóból.

A boríték ide-oda lengedezett a levegőben, majd halk, tompa puffanással érte el a padlót.

Hiába figyeltem, hiába koncentráltam, nem fogtam fel a történteket. A fehér alapon kirajzolódó vonalkák összefüggő szavakat alkottak, melyből egy név rajzolódott ki:

Edward Anthony

Masen Cullen

Lehajoltam érte, majd a kezeim közé véve tanulmányoztam. Bella illata átjárta az aprócska tárgyat. Az a fenséges aroma beivódott a hófehér papír minden egyes négyzetmilliméterébe.

-,,Nyissam fel? Tegyem meg, vagy rakjam vissza? Hisz nekem szánta. Mi lenne a logikus, vagy inkább az etikus? Már a naplójába beleolvastam, ebbe nem kellene. De ha már azt láttam, ezt miért ne? - ezek a kérdések cikáztak a fejemben, mialatt Szerelmem felé tartottam.

Már hajnalodott, mikor hangtalanul beugrottam Bella szobájába. Kedvesem halkan szuszogott, nyugodtnak tűnt. Az oldalán feküdt, lassan mocorogni kezdett. Az ablakot becsuktam, nem akartam, hogy megfázzon.

A levél tartalma továbbra is érdekelt, de félre tettem minden kíváncsiságom, mikor Bella egyik kezével végigsimított a párnán, majd suttogni kezdett.

- Edward…- ejtette ki a nevem, majd a párnát megszorítva, közelebb vonta magához. - szeretlek.

A naplót a levéllel együtt letettem az íróasztalára, mert Ő sokkal fontosabb holmi papírdarabnál, akár mi is legyen annak tartalma.

Értettem miért szorítja magához az ágyneműt, miért mozgolódik. Nem voltam mellette. Érezte a hiányom- ez rettentő boldogsággal töltött el.

A takarót úgy igazgattam, hogy közénk kerüljön. Mikor meggyőződtem róla, hogy Szerelmem minden oldalról rendesen védve van tőlem, vagyis inkább a jéghideg testemtől, ügyelve arra, hogy ne ébredjen fel, mellé feküdtem. Egyik karommal óvatosan átöleltem, ő pedig mint a mágnes igazodott hozzám. Fejét a mellkasomra hajtotta, még közelebb húzódtam hozzá. Egy pillanatra megremegett, nem tudtam eldönteni, hogy fázik, vagy rémálma van, így halkan kezdtem dúdolni az altatódalát. Amint újra mély állomba szenderült én is megnyugodtam. Egész éjszaka néztem. Le sem vettem a tekintetemet róla. Barna haja szétterült a párnán, szinte kézzel fogható volt testének melege. Bőre hívogatóan puha és vékony volt. Egy pillanatra megremegtem, mikor ránéztem a nyaki ütőerére, ahol felkínálkozott édes vére. Azonnal elnyomtam magamban a vámpírt. Eltemettem, amennyire csak lehetett. Tovább figyeltem, ahogy a mellkasa egyenletesen felemelkedik, minden lélegzetvételénél. Elégedetten vettem tudomásul, hogy mikor a nevemet motyogja a lélegzete elakad, a szíve egy pillanatra elhallgat, majd újult erővel rázendít a bordái között. Aranyos dallam volt. Az egyik kezemet a szívem fölé helyeztem, s a mutató ujjammal megpróbáltam dobbanásra ösztönözni a szívemet. Ujjamat ugyanolyan tempóban mozgattam, mint ahogy kedvesem szíve dobbant.

Már felkelt a nap, a madarak is rázendítettek. Szerelmem még édesen szuszogott. Nem volt szívem felébreszteni. Nézni akartam, ahogy alszik, megint előtört az önző énem, de hamar csillapítottam azzal a tudattal, hogy Ő ember, sokat kell pihennie.

Pár óra múlva Bella ébredezni kezdett.

- Edward - hangja rekedt volt, de számomra akkor is káprázatos.

- Igen Kedvesem? - simítottam végig barna tincsein, mikor Ő mély, barna szemeit az enyémekbe fúrta

- Azt hittem nem jöttél vissza - suttogta, majd megköszörülte a torkát.

- Semmi képen sem hagytalak volna magadra egész éjszakára, bár az igaz, hogy sokáig maradtam. Nagyon sajnálom, csak volt egy kis elintéznivalóm - próbáltam addig rátérni a lényegre, ameddig tiszta fejjel gondolkodik.

- Elmondod? - kérdezte, amikor a hasa egyértelműen a tudtunkra adta, hogy neki más dolga van.

- Mit szólnál ahhoz, ha csinálnék neked reggelit és majd azután megbeszélnénk?! - inkább kijelentésnek hangzott, sem mint kérdésnek.

- Még fáradt vagyok a makacskodáshoz, úgyhogy rendben van - megpróbált feltápászkodni, de én egy finom, de annál inkább hirtelen mozdulattal visszarántottam magamra, majd úgy fordultam, hogy felé kerüljek, vigyázva arra, hogy ne nehezedjek rá.

- Addig nem mehetsz el, ameddig meg nem kapom a jó reggelt csókomat - féltem, attól, hogy ez lesz az utolsó. Megutálhat, mert kutattam a személyes dolgai között. Nem lett volna szabad beleolvasni.

- Úgy tudtam az nekem jár. Nem is tudtam, hogy aludtál - kuncogott és a fejét makacsul elfordította.

- Részletkérdés. De ha ennyire ragaszkodsz hozzá…- egyik kezemmel magam felé fordítottam kipirult arcát, majd lassú, érzelmekkel teli  táncba kezdtem ajkaival. Kétségbeesetten próbáltam csókolni, de reménykedtem abban, hogy nem ez az utolsó. Mintha válaszolt volna ajkaim ritmusára, úgy sugallta azt, hogy "semmi baj" .

- Mivel ennyire udvarias voltál, te is kapsz egyet - alig szakadt el a számtól, de már újra éreztem édes leheletét. Ajkai engedelmesen nyíltak szét, ezt a csókunkat a szenvedély uralta. Változtattam testhelyzetünkön, hisz félő volt, hogy érintésétől megremegek és az erőm elhagy. Próbáltam neki nem mutatni milyen hatással van rám forró testének közelsége. A mellkasomon feküdt, kezeimet a csípőjén kulcsoltam össze. Ujjai a hajamban kalandoztak,egyik kezével támasztotta magát a puha párnán. Engem akkor először nem érdekelt a határ. Ujjaim nem engedelmeskedtek a józan eszemnek, valami teljesen más irányított. Talán a lelkem lehetett, melynek létezésében én magam nem hittem, így ezt a lehetetlen, nevetséges ötletet mélyre száműztem, mialatt Bella pizsama felsője  alá furakodtak kezeim.

- Állj! - szakította meg kedvesem a lehető legnagyobb meglepetésemre a csókunkat. Zihálva mászott le rólam, hátat fordítva ült le az ágy szélére.

- Sajnálom, én csak elvesztettem az önuralmam - próbáltam kimagyarázni a dolgot, melynek az volt a fő indoka, hogy nem tudtam láthatom-e valaha.

- Az önuralmad határtalan Edward, ezt számtalanszor bizonyítottad. Itt volt valami más. Lehet, hogy képzelődtem, vagy csak beteges rögeszméim vannak, de eddig csak kétszer csókoltál így. Mármint, úgy éreztem, mintha valami bántana. Amikor legutóbb történt hasonló, te elmentél fél évre. Nem láttalak hat hónapig. Mond! Kérlek mond, hogy nem akarsz ismét elmenni! - hangja könyörgő volt, kétségbeesett. Átlátott rajtam, persze kicsit más értelemben.

- Csak akkor megyek el, ha kéred. Tudd, hogy szeretlek és bármit teszek, az csak érted van. Azt akarom, hogy boldog légy. Azt, hogy a körülményekhez képest, a lehető legboldogabb, legkiegyensúlyozottabb, legtökéletesebb, de főként normális életed legyen. Bármi, amit elkövettem, illetve elfogok követni, az csak azért van és lesz, hogy boldoggá tegyelek. Ezt soha ne feledd! - tudnia kellett róla. Utaltam a dolgokra, bár nagy vonalakban, de adtam neki segítséget.

- Edward! Megijesztesz… - szembefordult, hangja erőtlen volt. Elbizonytalanodott, kétségbeesett tekintettel találhatta magát szemben, ugyanis egyik ujjai végigsiklott az arcomon, megállapodva merev, összeszorított állkapcsomon.

- Tettem valami rosszat. Kérlek bocsáss meg! - közelebb húztam magamhoz, felkészültem rá, hogy pillanatokon belül kitör az ölelésemből, elküld a pokolba, szakít velem, látni sem akar majd többet.

- Soha nem tudnék rád haragudni, de bökd már ki végre, hogy mit akarsz! - a szemébe néztem, olyan fura volt. Arcán elégedett mosoly ült, belepirult a beszélgetésbe.

Úgy éreztem tervez valamit, az a mozdulatsor is ezerszer lejátszódott az elmémben, hogy amint  elmondom neki a történetek, ő már soha többé nem akar majd enged, el is felejthetem, hogy a feleségem legyen, örülhetek majd, hogyha szóba áll velem. A félelem és az elkeseredettség úgy kerített a hatalmába, mint egy mágneses mező egy vasdarabot. Egyszerűen rettegtem az igazság bevallásától, már bántam minden egyes betűjét, amit elolvastam. Létezésem második legnagyobb hibáját követtem el. Minden, amit rosszul tettem eddigi életemben és halálomban egyaránt, azzal mindig azt a nőt bántottam meg, akit a legjobban szeretek. Összeszedtem minden maradék erőm.

Nem foglalkoztam  azzal, hogy hogyan fog reagálni, kinyögtem azokat, a szavakat, amik talán megváltoztathatják, sőt a földel tehetik egyenlővé a belém vetett mérhetetlen bizalmát.

- Elolvastam…a naplódat- Bella torkából először halk kuncogás, majd hangos nevetés tört ki.

- Mire…jutottál? - kérdezte, miközben majd megfulladt.

- Nem értem mire gondolsz - a kíváncsiságom már majdnem felülkerekedett a félelmemen. Összezavarodtam. Úgy éreztem, hogy a rám nehezedő kínok megbolondítottak. Nem hittem a tulajdon fülemnek, nem tudtam elhinni, hogy kuncog, sőt kinevet. 

- Milyen következtetést tudnál levonni a naplómból? - tette fel a kérdését olyan lassan, mintha egy kisgyermekhez beszélne.

- Arra, hogy soha többé nem kényszerítlek bele olyanba, amit te nem akarsz. A te döntésed fog számítani, az, hogy te mire vágysz. Valóban nem tudom, hogy mi a jó neked és ezt soha többé nem kérdőjelezem meg. - elakartam mondani, hogy mennyire megbántam, hogy mennyire sajnálom és, hogy soha többé nem teszek ehhez hasonlót, de nem jöttek a számra, csöndben, még szerelmesen akartam eltölteni azokat a röpke pillanatokat, amik még a szakításunk előtt álltak.

- Helyes válasz, de úgy látom a levelet nem olvastad el - mosolya levakarhatatlan volt.

- Szerelmem! Most én nem értem, hogy miről van szó - szinte dadogtam. Kezdtem felfogni, hogy nem haragszik, elmémbe az a tudat is befurakodott, hogy Ő fordítottan gondolkozik.

- A naplóm, melyre nem a te neved van írva, elolvasod, de azt a levelet, amelyen a  te neved áll, csak úgy félredobod? Bontsd már ki azt a szerencsétlen borítékot! - folyamatosan kuncogott.

Lassan, értetlenkedve sétáltam, oda az íróasztalához, és egy határozatlan mozdulattal feltéptem a borítékot.

Drága Edward!

Sajnálom! Azért olvastattam el veled a naplót, hogy végre megbízz az ösztöneimben. A naplót szándékosan hagytam ott, mert tudtam, hogy a kíváncsiságod erősebb.  Kérlek bocsáss meg nekem, de én csak beakartam bizonyítani, hogy veled vagyok teljes. A naplóm minden egyes szava igaz, csak ezt a levelet írtam nemrégiben. Bízom benne, hogy az érzéseim megmásíthatatlanok számodra.  Még ezerszer szeretnék bocsánatot kérni, ha valamivel megbántottalak, de magam mellett szeretnélek tudni örökre és úgy gondoltam a szakításunk minden módját kivered a fejedből, ha betekintést nyersz abba a világba, ahol nélküled voltam egy fél évig. Ne gondold, hogy azzal megóvsz engem, ha elhagysz. Ne gondold, hogy nélküled boldogan élhetek. Te vagy az, akire mindig is vágytam. A szőke herceg és a fehér paripa a kislányoknak megtestesült álom, de az én álmom, egy bronzos hajú vámpír ezüst Volvón, mert szeretlek, és ha még mindig akarod, akkor a válaszom:

A következő pillanatban már az ebédlőben ültünk. Alice és Jasper mellettem, a másik oldalamon Bella, aki Jazzal együtt aggódva figyeltek hol rám, hol Alicere. Másodpercekbe telt, ameddig felfogtam, hogy minden csak egy látomás volt. Hugicám cinkos mosollyal méregetett engem és kedvesemet egyaránt. Gondolatban pedig ezt üzente:

"- Bella cseles és csak megakar téged bízni az érzései felől. Ne szúrd el!"

- Minden rendben? - kérdezte Szerelmem.

. Csak Alice látomása, de délután megbeszéljük.

Elteltek az órák, már a nap lemenőben járt, mikor benyitottunk Bella szobájába. Minden ugyanúgy telt, ahogy a hugicám megjósolta. Alig vártam, hogy végre megtudjam a válaszát. A nap utolsó sugarai besütöttek a szobába, lágyan áthatoltak az ablaküvegen, majd végül rám vetődtek, megcsillogtatva ezzel márványszerű, hófehér testem

- Akkor beszélhetünk? - zártam be magunk mögött az ajtót.

- Persze - hangja félelemmel volt tele, arca lángba borult.

- Mi az utolsó szó, ami a levélben áll?

- Nem tudom miről beszélsz - elfordította a tekintetét, zavarban volt, hisz pontosan tudta miről beszélek.

- Elfeledkeztél egy nagyon pici, de annál inkább idegesítő médiumról - vigyorogtam, mialatt közelíteni kezdtem felé, s mikor már csak egy lépés választott el minket, váratlanul magamhoz húztam. Ajkaimmal közelíteni kezdtem a szája szegletéhez, de nem akartam megcsókolni. Inkább az elkápráztatás járt a fejemben.

Közel hajoltam a füléhez

- Igen. A levél utolsó szava igen - arcát a nyakamba fúrta, ujjai erősen szorították az ingem. Kelletlenül hámoztam le magamról törékeny testét, majd a zsebembe nyúltam azért a dobozkáért, amit már jó ideje mindig magamnál hordok.

Fél térdre ereszkedtem, lassan nyitottam ki a dobozkát, melyben édesanyám gyűrűje volt.

- Isabella Marie Swan! Megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel? - mikor legutóbb feltettem neki a kérdést, a válasza egy egyszerű nem volt.

- Igen - ejtette ki azt a szót, aztán finoman felhúztam az ujjára az ékszert.

- Szeretlek! - amint felálltam, ismét átkaroltam, ajkainkat azonnal összeérintettem. Az addig váltott összes csókunk hatalmas robbanás kíséretében törtek a felszínre, ahogy felfogtam a történteket. A feleségem lesz.

- Én is szeretlek Edward - lágy hangjától megremegtem.

- Bella! Kérhetek valamit? - amint elszakadtunk egymástól homlokom nekidöntöttem az övének.

- Bármit.

- Soha ne kísérts meg még egyszer a naplóddal - kuncogtam a bőrébe.

- Ígérem. De ugye már bízol az érzelmeimben? - kérdezte kétségbeesetten

- Én magamban nem bíztam butus Bellám! De hála a világ legcsodálatosabb menyasszonyának, ráébredtem, hogy soha nem fogom a számomra legfontosabb nőt olyan helyzetekbe kényszeríteni, amit nem akar. Köszönöm, hogy képes lettél volna odaadni nekem a naplód, még ha hátsó szándékkal is - itt megköszörülte a torkát- mert ráébresztettél arra, hogy a te megérzéseid sokkal jobbak mint az enyémek.

- Végre valami, amiben jobb vagyok nálad. Elnézést! Kettő, a főzéssel együtt- nyomott egy puszit a számra.

- Majd én bebizonyítom önnek Kisasszony, hogy a főzőtudományom meghaladja a maga elvárásait.

- Alig várom - felkaptam, majd lesiettem vele a konyhába.

Ahogy azt a kettesben töltött éjszakán bebizonyította, Bella valóban jobb szakács mint én. Ezt alátámasztotta a konyha állapota, az utolsó pillanatban rendelt pizza, az odaégett csirke, a széttört tojásdarabok. De legalább kitűztem egy célt, hogy mivel fogom Szerelmemet lenyűgözni a következő alkalommal.

Este Bella édesen szuszogott, amikor megpillantottam a naplóját. Gondolkodás nélkül vettem fel a földről, majd tettem bele abba a dobozba, amit soha nem nyitott ki. Nem volt szükség elolvasni, hisz mostmár vakon megbíztam kedvesemben. Az az Ő világa és még ha volt benne olyan is, amit még nem olvastam, nem éreztem késztetést a kinyitására. Bella igent mondott, nekem, ez volt az egyetlen álmom, az amiért mindent feladtam volna. Abban is biztos voltam, hogy soha többé nem hagyom azt a nőt, aki felolvasztotta a jégszobrot, ledöntötte a magas falat a szívem körül, bebizonyította, hogy van lelkem, aki elfogad engem minden hibámmal együtt, minden tökéletlenségem ellenére és kész összekötni velem az életét, olyanná válni mint én.  Annyi mindenre képes egy egyszerű napló, főleg Bella naplója. Szavakat csodás tettekké tenni, valóra váltani életem legnagyobb álmát. 

THE END