Egy Karácsony a Conrad családnál /Katarina naplójából/

Sziasztok! Megérkezett az egyik meglepetés. Szeretném, ha ez bearanyozná az egész karácsonyotokat, azokét is, akiknek nincs sok ideje olvasni. Ez a 3 részből álló novella - a JSZ-ben megismert - Katarina, Ashley - és a kisöcs- Cameron  szemszögén keresztül mutatja be az emberi időszakukban átélt karácsonyokat, melyeket a naplójukban rögzítettek. 3 nap, 3 novella, 3 gyermek, vagy fiatal felnőtt. Remélem tetszeni fog.
Boldog Karácsonyt Nektek és a családjaitoknak!
Puszi:

Nesszi

U.I.: A következő rész szombaton.

Egy Karácsony a Conrad családnál

Katarina Naplójából

2005. december 24.

Az ébresztő hangosan csörgött, én pedig idegesen nyúltam érte, hogy kikapcsoljam, vagy jobb esetben a falhoz vágjam. A kezem erőtlenül hullott az éjjeliszekrény szélére. Nem érdekelt, hogy hová tűnt az a ketyere, csak akkor kezdtem el vele foglalkozni, amikor már vagy három perce nem hagyta abba a csörömpölést. Mérgesen fújtatva próbáltam kikecmeregni a takaró alól, amely szorosan a derekamra és a lábamra csavarodott.

Elhallgatott az óra, de én már nem tudtam volna nyugodtan visszabújni az ágyba. Szemeimet megdörzsölgettem, hogy az összeragadt szemhéjaim megszokják a reggeli fényt. Talán nem kellett volna. Ashley és Cameron az ágyam mellett álltak, pizsamában, mint a kis angyalok.

- Jó reggelt - ásítottam. - Nem láttátok a … - be sem tudtam fejezni a mondatot, mert hógolyók záporoztak rám. A hideg érzékenyen érintett, s sikítozva tűrtem, ahogy testvéreim az ágyra mászva próbálják beledörzsölni a hajamba a havat. Hó, hó.

- Jó reggelt Katarina - kiabálták, és rám vetették magukat.

- Esett a hó - nevetett Cameron.

- Hagyjátok abba - majd' megfulladtam a nevetéstől, hisz ilyen ébresztőben már rég óta nem volt részem.

Mikor a hó már elolvadt, ők tovább csiklandoztak. Még mindig félálomban, de már nagyobb energiával viszonoztam erőfeszítésüket. Hosszú percekig csak egymást "kínozva" nevettünk az ágyon, de meg kellett szakítani a pillanatot, de mondjuk nem pont ezzel. Hangos csattanással estem a padlóra, Ash és Cam pedig csak megállás nélkül nevettek. Az ágy szélére húzódtak, s mint akik épp valami vígjátékot néznének, úgy tapadtak a képemre.

- Hogy vagy? Jól? Szuper! Tudod épp azon gondolkodtunk, hogy segítenénk neked - pattant fel az ágyról Ash, nyomában az öcsénkkel.

- Én szívesen becsomagolom az ajándékokat amiket vettél - mosolygott Cameron, majd miután felsegített engem a földről csatlakozott - a szekrényben turkáló - nővérkéjéhez.

-Á-á-á - toltam el őket onnan. - Van egy ötletem- fordítottam őket a válluknál fogva. - Ashley, te lemész Anyának segíteni a sütésben, ahogy érzem, már elkezdte - szagoltam a levegőbe- Te pedig pöttömke.

- Héj - harsant fel Cam hangja. - Már tizenhárom vagyok.

- Rendben, rendben - hagytam rá. - Szóval te, nagyfiú pedig segítesz Apunak kiválasztani a fát. Míg ti ezeket megcsináljátok, én megpróbálom magam meggyőzni arról, hogy érdemes odaadnom nektek az ajándékotokat.

Kénytelen-kelletlenül hagyták el  szobám, de még a folyosón is visszhangzott boldog nevetésük.

Karácsony- tudatosult bennem a nap jelentősége.

A  délelőtt gyorsan elszállt, a hó kint nagy pelyhekben hullott. A földszintről a friss sütemények és az ellenállhatatlan forralt bor illata kezdett fel szálingózni. Anya épp a szokásos ínycsiklandozó karácsonyi menüt készítette, apa és az öcsém pedig a fát próbálták betuszkolni a nappaliba. Ashleynek szent meggyőződése volt ugyanis, hogy egy karácsonyfa csak akkor karácsonyfa, ha eléri a beltéri magasság négynegyed részét. Ezzel azonban csak az volt a baj, hogy az elengedhetetlen karácsonyi "kellék" felállítására terveket kellett készíteni. Cameronnak volt a legpozitívabb hozzáállása. Szerinte egy hatalmas lyuk a nappali padlóján máris öt centiméterrel lejjebb juttatta volna a probléma forrást. Ezzel azonban Anya nem értett egyet, aki a bézs szőnyegét szerette volna megkímélni a foltoktól, valamint ahogy ő nevezte a "szőnyegtelenítéstől". Szegény Apa órákig ült a fa mellett, míg a többiek kiokoskodták a megoldást. Rendszerint nekem ilyenkor volt időm becsomagolni az ajándékokat, mivel mindent az utolsó pillanatra szoktam hagyni.

Ashley és Cameron miután végeztek a fenyő elhelyezésével, mindenáron kiakarták deríteni, mit kapnak tőlem, de ez ellen hatásosan védekeztem. Minden ajándékot egy cipős dobozba tettem. Mivel én rengeteggel rendelkezek meg sem fordult a fejükben, hogy mindet átkutassák. Egy egész hétre lett volna szükségük.

Az ebéd után kimentünk hógolyózni. Csodás volt, A frissen esett hó rendkívül jól tapadt, nekünk pedig még egy hó-fenyőt is sikerült összehoznunk. A teteje inkább hasonlított egy háztetőre, de ez a modern művészet…értékelni kell.

Hogy megmelegedjünk a kandalló előtt forró csokit ittunk, s együtt díszítettük a fát. Apa karácsonyi történeteket mesélt, anya arra ügyelt, hogy minden a legnagyobb rendben menjen, Cam a szórakoztatásról gondoskodott Ashleyvel az oldalán, én pedig csak örültem annak, hogy egy szerető család vesz körül.

Bella naplója - 3. /Befejező/ részlet

Megsemmisülve ültem az ajtónál. Hátamat szorosan a bejáratnak nyomtam, eltorlaszolva ezzel az utat Alice előtt, aki gondolatban már a betörés lehetőségeit fontolgatta. Úgy gondoltam, hogy csak nem jön be az ablakon, így annak nem is szenteltem különösebb figyelmet.

 A szavak mélyre fúródtak a szívemben. Eddig csak elképzelni tudtam, hogy mennyire szenvedett, de így már minden világos volt.  Az a kín, amit Ő érzett ugyanakkora volt mint az enyém. Nem akartam, hogy szenvedjen. Nem érdemli meg. Akkora hibát követtem el amikor elhagytam. Hinnem kellett volna abban, hogy a szerelmünk erősebb mindennél. Csak egy kicsit jobban kellett volna figyelnem rá, s nem gyáva módon a menekülést választani. Lehetetlen alak vagyok, ehhez kétség sem fér.

Úgy döntöttem elmondok neki mindent. Megérdemli, hogy az igazat mondjam. Hisz szeretem, Ő életem értelme, az akiért feláldoznám magam, akit az öröklétre a társamnak választanék, akivel családot akarok, akibe szerelmes vagyok. Az egyetlen nő, mely ügyetlenségével, bájával, csetlő-botló életvitelével, zavaros észjárásával, bátorságával, mérhetetlen szeretetével megolvasztotta azt a jégfalat, amit a szívem köré húztam az idők során.

Majdhogy egy évszázadot vártam Rá. De megérte. Minden egyes szenvedéssel töltött pillanat azért volt, hogy Ő helyette megmutassa a világ értékeit, megtanítson szeretni, élni.

Az, a lény lehettem mellette, aki mindig is lenni akartam.

Nem tétováztam sokat, azonnal felpattantam, mikor egy levél hullott ki a naplóból.

A boríték ide-oda lengedezett a levegőben, majd halk, tompa puffanással érte el a padlót.

Hiába figyeltem, hiába koncentráltam, nem fogtam fel a történteket. A fehér alapon kirajzolódó vonalkák összefüggő szavakat alkottak, melyből egy név rajzolódott ki:

Edward Anthony

Masen Cullen

Lehajoltam érte, majd a kezeim közé véve tanulmányoztam. Bella illata átjárta az aprócska tárgyat. Az a fenséges aroma beivódott a hófehér papír minden egyes négyzetmilliméterébe.

-,,Nyissam fel? Tegyem meg, vagy rakjam vissza? Hisz nekem szánta. Mi lenne a logikus, vagy inkább az etikus? Már a naplójába beleolvastam, ebbe nem kellene. De ha már azt láttam, ezt miért ne? - ezek a kérdések cikáztak a fejemben, mialatt Szerelmem felé tartottam.

Már hajnalodott, mikor hangtalanul beugrottam Bella szobájába. Kedvesem halkan szuszogott, nyugodtnak tűnt. Az oldalán feküdt, lassan mocorogni kezdett. Az ablakot becsuktam, nem akartam, hogy megfázzon.

A levél tartalma továbbra is érdekelt, de félre tettem minden kíváncsiságom, mikor Bella egyik kezével végigsimított a párnán, majd suttogni kezdett.

- Edward…- ejtette ki a nevem, majd a párnát megszorítva, közelebb vonta magához. - szeretlek.

A naplót a levéllel együtt letettem az íróasztalára, mert Ő sokkal fontosabb holmi papírdarabnál, akár mi is legyen annak tartalma.

Értettem miért szorítja magához az ágyneműt, miért mozgolódik. Nem voltam mellette. Érezte a hiányom- ez rettentő boldogsággal töltött el.

A takarót úgy igazgattam, hogy közénk kerüljön. Mikor meggyőződtem róla, hogy Szerelmem minden oldalról rendesen védve van tőlem, vagyis inkább a jéghideg testemtől, ügyelve arra, hogy ne ébredjen fel, mellé feküdtem. Egyik karommal óvatosan átöleltem, ő pedig mint a mágnes igazodott hozzám. Fejét a mellkasomra hajtotta, még közelebb húzódtam hozzá. Egy pillanatra megremegett, nem tudtam eldönteni, hogy fázik, vagy rémálma van, így halkan kezdtem dúdolni az altatódalát. Amint újra mély állomba szenderült én is megnyugodtam. Egész éjszaka néztem. Le sem vettem a tekintetemet róla. Barna haja szétterült a párnán, szinte kézzel fogható volt testének melege. Bőre hívogatóan puha és vékony volt. Egy pillanatra megremegtem, mikor ránéztem a nyaki ütőerére, ahol felkínálkozott édes vére. Azonnal elnyomtam magamban a vámpírt. Eltemettem, amennyire csak lehetett. Tovább figyeltem, ahogy a mellkasa egyenletesen felemelkedik, minden lélegzetvételénél. Elégedetten vettem tudomásul, hogy mikor a nevemet motyogja a lélegzete elakad, a szíve egy pillanatra elhallgat, majd újult erővel rázendít a bordái között. Aranyos dallam volt. Az egyik kezemet a szívem fölé helyeztem, s a mutató ujjammal megpróbáltam dobbanásra ösztönözni a szívemet. Ujjamat ugyanolyan tempóban mozgattam, mint ahogy kedvesem szíve dobbant.

Már felkelt a nap, a madarak is rázendítettek. Szerelmem még édesen szuszogott. Nem volt szívem felébreszteni. Nézni akartam, ahogy alszik, megint előtört az önző énem, de hamar csillapítottam azzal a tudattal, hogy Ő ember, sokat kell pihennie.

Pár óra múlva Bella ébredezni kezdett.

- Edward - hangja rekedt volt, de számomra akkor is káprázatos.

- Igen Kedvesem? - simítottam végig barna tincsein, mikor Ő mély, barna szemeit az enyémekbe fúrta

- Azt hittem nem jöttél vissza - suttogta, majd megköszörülte a torkát.

- Semmi képen sem hagytalak volna magadra egész éjszakára, bár az igaz, hogy sokáig maradtam. Nagyon sajnálom, csak volt egy kis elintéznivalóm - próbáltam addig rátérni a lényegre, ameddig tiszta fejjel gondolkodik.

- Elmondod? - kérdezte, amikor a hasa egyértelműen a tudtunkra adta, hogy neki más dolga van.

- Mit szólnál ahhoz, ha csinálnék neked reggelit és majd azután megbeszélnénk?! - inkább kijelentésnek hangzott, sem mint kérdésnek.

- Még fáradt vagyok a makacskodáshoz, úgyhogy rendben van - megpróbált feltápászkodni, de én egy finom, de annál inkább hirtelen mozdulattal visszarántottam magamra, majd úgy fordultam, hogy felé kerüljek, vigyázva arra, hogy ne nehezedjek rá.

- Addig nem mehetsz el, ameddig meg nem kapom a jó reggelt csókomat - féltem, attól, hogy ez lesz az utolsó. Megutálhat, mert kutattam a személyes dolgai között. Nem lett volna szabad beleolvasni.

- Úgy tudtam az nekem jár. Nem is tudtam, hogy aludtál - kuncogott és a fejét makacsul elfordította.

- Részletkérdés. De ha ennyire ragaszkodsz hozzá…- egyik kezemmel magam felé fordítottam kipirult arcát, majd lassú, érzelmekkel teli  táncba kezdtem ajkaival. Kétségbeesetten próbáltam csókolni, de reménykedtem abban, hogy nem ez az utolsó. Mintha válaszolt volna ajkaim ritmusára, úgy sugallta azt, hogy "semmi baj" .

- Mivel ennyire udvarias voltál, te is kapsz egyet - alig szakadt el a számtól, de már újra éreztem édes leheletét. Ajkai engedelmesen nyíltak szét, ezt a csókunkat a szenvedély uralta. Változtattam testhelyzetünkön, hisz félő volt, hogy érintésétől megremegek és az erőm elhagy. Próbáltam neki nem mutatni milyen hatással van rám forró testének közelsége. A mellkasomon feküdt, kezeimet a csípőjén kulcsoltam össze. Ujjai a hajamban kalandoztak,egyik kezével támasztotta magát a puha párnán. Engem akkor először nem érdekelt a határ. Ujjaim nem engedelmeskedtek a józan eszemnek, valami teljesen más irányított. Talán a lelkem lehetett, melynek létezésében én magam nem hittem, így ezt a lehetetlen, nevetséges ötletet mélyre száműztem, mialatt Bella pizsama felsője  alá furakodtak kezeim.

- Állj! - szakította meg kedvesem a lehető legnagyobb meglepetésemre a csókunkat. Zihálva mászott le rólam, hátat fordítva ült le az ágy szélére.

- Sajnálom, én csak elvesztettem az önuralmam - próbáltam kimagyarázni a dolgot, melynek az volt a fő indoka, hogy nem tudtam láthatom-e valaha.

- Az önuralmad határtalan Edward, ezt számtalanszor bizonyítottad. Itt volt valami más. Lehet, hogy képzelődtem, vagy csak beteges rögeszméim vannak, de eddig csak kétszer csókoltál így. Mármint, úgy éreztem, mintha valami bántana. Amikor legutóbb történt hasonló, te elmentél fél évre. Nem láttalak hat hónapig. Mond! Kérlek mond, hogy nem akarsz ismét elmenni! - hangja könyörgő volt, kétségbeesett. Átlátott rajtam, persze kicsit más értelemben.

- Csak akkor megyek el, ha kéred. Tudd, hogy szeretlek és bármit teszek, az csak érted van. Azt akarom, hogy boldog légy. Azt, hogy a körülményekhez képest, a lehető legboldogabb, legkiegyensúlyozottabb, legtökéletesebb, de főként normális életed legyen. Bármi, amit elkövettem, illetve elfogok követni, az csak azért van és lesz, hogy boldoggá tegyelek. Ezt soha ne feledd! - tudnia kellett róla. Utaltam a dolgokra, bár nagy vonalakban, de adtam neki segítséget.

- Edward! Megijesztesz… - szembefordult, hangja erőtlen volt. Elbizonytalanodott, kétségbeesett tekintettel találhatta magát szemben, ugyanis egyik ujjai végigsiklott az arcomon, megállapodva merev, összeszorított állkapcsomon.

- Tettem valami rosszat. Kérlek bocsáss meg! - közelebb húztam magamhoz, felkészültem rá, hogy pillanatokon belül kitör az ölelésemből, elküld a pokolba, szakít velem, látni sem akar majd többet.

- Soha nem tudnék rád haragudni, de bökd már ki végre, hogy mit akarsz! - a szemébe néztem, olyan fura volt. Arcán elégedett mosoly ült, belepirult a beszélgetésbe.

Úgy éreztem tervez valamit, az a mozdulatsor is ezerszer lejátszódott az elmémben, hogy amint  elmondom neki a történetek, ő már soha többé nem akar majd enged, el is felejthetem, hogy a feleségem legyen, örülhetek majd, hogyha szóba áll velem. A félelem és az elkeseredettség úgy kerített a hatalmába, mint egy mágneses mező egy vasdarabot. Egyszerűen rettegtem az igazság bevallásától, már bántam minden egyes betűjét, amit elolvastam. Létezésem második legnagyobb hibáját követtem el. Minden, amit rosszul tettem eddigi életemben és halálomban egyaránt, azzal mindig azt a nőt bántottam meg, akit a legjobban szeretek. Összeszedtem minden maradék erőm.

Nem foglalkoztam  azzal, hogy hogyan fog reagálni, kinyögtem azokat, a szavakat, amik talán megváltoztathatják, sőt a földel tehetik egyenlővé a belém vetett mérhetetlen bizalmát.

- Elolvastam…a naplódat- Bella torkából először halk kuncogás, majd hangos nevetés tört ki.

- Mire…jutottál? - kérdezte, miközben majd megfulladt.

- Nem értem mire gondolsz - a kíváncsiságom már majdnem felülkerekedett a félelmemen. Összezavarodtam. Úgy éreztem, hogy a rám nehezedő kínok megbolondítottak. Nem hittem a tulajdon fülemnek, nem tudtam elhinni, hogy kuncog, sőt kinevet. 

- Milyen következtetést tudnál levonni a naplómból? - tette fel a kérdését olyan lassan, mintha egy kisgyermekhez beszélne.

- Arra, hogy soha többé nem kényszerítlek bele olyanba, amit te nem akarsz. A te döntésed fog számítani, az, hogy te mire vágysz. Valóban nem tudom, hogy mi a jó neked és ezt soha többé nem kérdőjelezem meg. - elakartam mondani, hogy mennyire megbántam, hogy mennyire sajnálom és, hogy soha többé nem teszek ehhez hasonlót, de nem jöttek a számra, csöndben, még szerelmesen akartam eltölteni azokat a röpke pillanatokat, amik még a szakításunk előtt álltak.

- Helyes válasz, de úgy látom a levelet nem olvastad el - mosolya levakarhatatlan volt.

- Szerelmem! Most én nem értem, hogy miről van szó - szinte dadogtam. Kezdtem felfogni, hogy nem haragszik, elmémbe az a tudat is befurakodott, hogy Ő fordítottan gondolkozik.

- A naplóm, melyre nem a te neved van írva, elolvasod, de azt a levelet, amelyen a  te neved áll, csak úgy félredobod? Bontsd már ki azt a szerencsétlen borítékot! - folyamatosan kuncogott.

Lassan, értetlenkedve sétáltam, oda az íróasztalához, és egy határozatlan mozdulattal feltéptem a borítékot.

Drága Edward!

Sajnálom! Azért olvastattam el veled a naplót, hogy végre megbízz az ösztöneimben. A naplót szándékosan hagytam ott, mert tudtam, hogy a kíváncsiságod erősebb.  Kérlek bocsáss meg nekem, de én csak beakartam bizonyítani, hogy veled vagyok teljes. A naplóm minden egyes szava igaz, csak ezt a levelet írtam nemrégiben. Bízom benne, hogy az érzéseim megmásíthatatlanok számodra.  Még ezerszer szeretnék bocsánatot kérni, ha valamivel megbántottalak, de magam mellett szeretnélek tudni örökre és úgy gondoltam a szakításunk minden módját kivered a fejedből, ha betekintést nyersz abba a világba, ahol nélküled voltam egy fél évig. Ne gondold, hogy azzal megóvsz engem, ha elhagysz. Ne gondold, hogy nélküled boldogan élhetek. Te vagy az, akire mindig is vágytam. A szőke herceg és a fehér paripa a kislányoknak megtestesült álom, de az én álmom, egy bronzos hajú vámpír ezüst Volvón, mert szeretlek, és ha még mindig akarod, akkor a válaszom:

A következő pillanatban már az ebédlőben ültünk. Alice és Jasper mellettem, a másik oldalamon Bella, aki Jazzal együtt aggódva figyeltek hol rám, hol Alicere. Másodpercekbe telt, ameddig felfogtam, hogy minden csak egy látomás volt. Hugicám cinkos mosollyal méregetett engem és kedvesemet egyaránt. Gondolatban pedig ezt üzente:

"- Bella cseles és csak megakar téged bízni az érzései felől. Ne szúrd el!"

- Minden rendben? - kérdezte Szerelmem.

. Csak Alice látomása, de délután megbeszéljük.

Elteltek az órák, már a nap lemenőben járt, mikor benyitottunk Bella szobájába. Minden ugyanúgy telt, ahogy a hugicám megjósolta. Alig vártam, hogy végre megtudjam a válaszát. A nap utolsó sugarai besütöttek a szobába, lágyan áthatoltak az ablaküvegen, majd végül rám vetődtek, megcsillogtatva ezzel márványszerű, hófehér testem

- Akkor beszélhetünk? - zártam be magunk mögött az ajtót.

- Persze - hangja félelemmel volt tele, arca lángba borult.

- Mi az utolsó szó, ami a levélben áll?

- Nem tudom miről beszélsz - elfordította a tekintetét, zavarban volt, hisz pontosan tudta miről beszélek.

- Elfeledkeztél egy nagyon pici, de annál inkább idegesítő médiumról - vigyorogtam, mialatt közelíteni kezdtem felé, s mikor már csak egy lépés választott el minket, váratlanul magamhoz húztam. Ajkaimmal közelíteni kezdtem a szája szegletéhez, de nem akartam megcsókolni. Inkább az elkápráztatás járt a fejemben.

Közel hajoltam a füléhez

- Igen. A levél utolsó szava igen - arcát a nyakamba fúrta, ujjai erősen szorították az ingem. Kelletlenül hámoztam le magamról törékeny testét, majd a zsebembe nyúltam azért a dobozkáért, amit már jó ideje mindig magamnál hordok.

Fél térdre ereszkedtem, lassan nyitottam ki a dobozkát, melyben édesanyám gyűrűje volt.

- Isabella Marie Swan! Megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel? - mikor legutóbb feltettem neki a kérdést, a válasza egy egyszerű nem volt.

- Igen - ejtette ki azt a szót, aztán finoman felhúztam az ujjára az ékszert.

- Szeretlek! - amint felálltam, ismét átkaroltam, ajkainkat azonnal összeérintettem. Az addig váltott összes csókunk hatalmas robbanás kíséretében törtek a felszínre, ahogy felfogtam a történteket. A feleségem lesz.

- Én is szeretlek Edward - lágy hangjától megremegtem.

- Bella! Kérhetek valamit? - amint elszakadtunk egymástól homlokom nekidöntöttem az övének.

- Bármit.

- Soha ne kísérts meg még egyszer a naplóddal - kuncogtam a bőrébe.

- Ígérem. De ugye már bízol az érzelmeimben? - kérdezte kétségbeesetten

- Én magamban nem bíztam butus Bellám! De hála a világ legcsodálatosabb menyasszonyának, ráébredtem, hogy soha nem fogom a számomra legfontosabb nőt olyan helyzetekbe kényszeríteni, amit nem akar. Köszönöm, hogy képes lettél volna odaadni nekem a naplód, még ha hátsó szándékkal is - itt megköszörülte a torkát- mert ráébresztettél arra, hogy a te megérzéseid sokkal jobbak mint az enyémek.

- Végre valami, amiben jobb vagyok nálad. Elnézést! Kettő, a főzéssel együtt- nyomott egy puszit a számra.

- Majd én bebizonyítom önnek Kisasszony, hogy a főzőtudományom meghaladja a maga elvárásait.

- Alig várom - felkaptam, majd lesiettem vele a konyhába.

Ahogy azt a kettesben töltött éjszakán bebizonyította, Bella valóban jobb szakács mint én. Ezt alátámasztotta a konyha állapota, az utolsó pillanatban rendelt pizza, az odaégett csirke, a széttört tojásdarabok. De legalább kitűztem egy célt, hogy mivel fogom Szerelmemet lenyűgözni a következő alkalommal.

Este Bella édesen szuszogott, amikor megpillantottam a naplóját. Gondolkodás nélkül vettem fel a földről, majd tettem bele abba a dobozba, amit soha nem nyitott ki. Nem volt szükség elolvasni, hisz mostmár vakon megbíztam kedvesemben. Az az Ő világa és még ha volt benne olyan is, amit még nem olvastam, nem éreztem késztetést a kinyitására. Bella igent mondott, nekem, ez volt az egyetlen álmom, az amiért mindent feladtam volna. Abban is biztos voltam, hogy soha többé nem hagyom azt a nőt, aki felolvasztotta a jégszobrot, ledöntötte a magas falat a szívem körül, bebizonyította, hogy van lelkem, aki elfogad engem minden hibámmal együtt, minden tökéletlenségem ellenére és kész összekötni velem az életét, olyanná válni mint én.  Annyi mindenre képes egy egyszerű napló, főleg Bella naplója. Szavakat csodás tettekké tenni, valóra váltani életem legnagyobb álmát. 

THE END

Bella naplója-2.részlet

Sziasztok! Meghoztam a kövi részt. Várhatóan még 1-2 ilyen lessz. Kérlek titeket, h aki itt rendszeres olvasó, az legyen az a Főblogomon is, mert ha összejön 45 rendszeres olvasó, akkor kaptok egy másik Twilightos novellát, melynek főszereplői: Emmett Cullen, Jasper Hale, Carlisle Cullen, és mellékszerepben Edward Cullen. Remélem így sejtitek miről lehet szó. Kérlek jelizzetek rendszeres olvasónak a Főblogomra. KÉRLEK!

Puszi:

Nesszi

<3

"Elment. A napok csak telnek céltalanul, és úgy érzem mindentől megfosztottak.
Olyan, mintha egy hatalmas lyukat ütöttek volna a melkasomba. Érzem a hiányát, akár merre megyek. Tudom, hogy nem jön vissza, hogy már nem szeret. Miért is szeretne? Sohasem leszek olyan gyönyörű mint ők. Nem leszek elég ügyes, és okos. Ő mindenből a legjobbat érdemli, de ami azt illeti, én már soha nem leszek se a régi, se jó.

Csak egy ember vagyok, aki egyszer meghal. Emlékei nagyrésze nélkül. Az ő szavaival élve:

"Nem vagy elég jó nekem"

Igaza volt. Sohasem leszek hozzá méltó.
Jake az egyetlen aki segít. Tegnap megint motort építettünk. Ha vele vagyok a fájdalom enyhülni látszik, de ez a fájdalom emlékeztet Rá. Csak így lehetek biztos benne, hogy létezett.

Az emberi élet múló. A memóriánkra is az idő úlásával fátyol kerül majd, de ezt nem akarom. Emlékezni akarok Rá.

Szeretném örökre a szívembe zárni Alicet, aki mindenre tud megoldást, aki családtagjai életét előbbre helyezi a saját akaratánál. Arra, akiben igaz barátnőre leltem.

Esmet sem akarom elfelejteni, mert határtalanul tud szeretni. Összetartja a családot, megfékezi a többieket. (Főleg Emmettet)

Carlisle, aki segít mindenkin. Saját erejét, képességét arra használja, hogy jobbá tegye a világot. Ott segít, ahol tud.

Emmet, aki mindig mindenki arcára mosolyt tud csalni.Soha nem szomorú, kihasználja, amit az élet adott neki. Őrült, és jópofa. Egy igazi dilis…

Jasper mindig törődik az érzelmekkel. Neki a legnehezebb, és nem bízik abban, hogy megtudja csinálni. Nagyon figyelmes, de rengeteget szenvedett, ennek ellenére nem hisz önmagában. Csodálatos barát, férj. És csak ő tudja megfékezni Alicet. Mi lenne, ha nem lenne…

És Rosalie. Tudom, hogy nem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Belül gondoskodó és melegszívű. Örökké hálás leszek neki, amiért próbálta felnyitni a szemem arra, ami előttem áll. Neki köszönhetem, hogy felismertem azt, amim van. Egy élet. Ezt nem tudom, neki elégszer megköszönni.

Tudom, hogy közeleg a vég. A sötétben újra, felvillanó szempárokat látok, a csendben sikolyokat hallok. Már nem vagyok jó. A fájdalom most nem szűnik. Akkor a legrosszabb amikor egyedül vagyok. Ez pedig mostanában elég sokszor van.

Jake Viktóriát üldözi, apa pedig Jaket. Itt ülök a szobámban, az ablak előtt. Várom, hogy visszajöjjön, de nem fog…"

Ahogy olvastam, szívem összeszorult, újra fájdalom költözött bele. Bella borzalmasan szenvedett mikor elhagytam. Szavaiban tartotta magát amennyire tudta, de a napló mindent felfedett. Alice mellettem sírni kezdett, Jasper pedig azonnal az ölébe kapta, és nyugtatni kezdte. A következő pillanatban Rosalie sétált le, és meg állt előttem.

-Ő észrevette. Nem gondolatolvasó, de mégis rájött, hogy nem utálom, csak megakarom védeni.-Suttogta, majd láttam, hogy ő is sírni kezd.

-Shh Rosbaby! Semmi gond-Lépett oda Emm, majd szorosan megölelte őt.

Carlisle Esme vállát fogta, biztatás képpen.

-Hogy mondhattad neki, hogy nem elég jó neked? -Alice dühösen kiabált, úgy látszott a sírása még nem enyhült.

-Van fogalmad róla, hogy ettől félt a legjobban? Tönkre tettél mindent. Mindent elrontottál. Örülj, hogy ennyire megértő, mert a helyében soha többé nem állnék szóba veled. -Sikoltozott Alice, majd felment a szobájába. Jasper is követte.

A többiekkel lent ültünk szótlanul, döbbenten. Bella mindegyikünkön átlátott. Felfedte valódi énünket.

-Edward, fiam. Bella valóban nagyon jó megfigyelő.

-Tanulhatnál tőle Ed. Ő legalább megért. Tudja értékelni a poénjaimat.-Emm esze már megint baromságokon járt.

-Csak most ne, Em. Kérlek! -Könyörögtem neki, bízva abban, hogy megért.

-Rendben, rendben, de fogadok Bellát nem zavarná.-Vállat vont, majd a kanapéra húzta Rost, aki összekuporodott az ölében.

-Ha nem haragudnátok, én most felmennék a szobámba, még átakarom olvasni.-Elindultam a szobámhoz, mert egyikük gondolata sem tükrözött ellenvetést.

-Edward! Kérhetek valamit? -Esme kezét a vállamra tette. Túl feszült voltam, nem volt kedvem belehallgatni a gondolataiba. A kíváncsiságom is egyre jobban fokozódott. Megvártam, míg kimondja.

-Ha befejezted, kérlek mond el Bellának, hogy elolvastad.-Szemében szeretet és aggódás keveréke volt, nem tudtam neki nem-et mondani.

-Rendben.-Válaszoltam bátortalanul.

Esme meölelt, majd Carlisle karjai közé bújt. Ros még mindig Emmet ölében ült, láthatóan bántotta a dolog. A gondolatokat tisztán hallottam, de nem törődtem velük. Most nem.

Carlisle bíztató pillantást vetett rám, annak ellenére, hogy nem helyeselte a döntésem.

Felmentem, és leültem az ágyamra. Mielőtt újra kinyitottam volna, bekapcsoltam a kedvenc számunkat. Visszadőltem az ágyra, és belekezdtem abba, ami megváltoztathat mindent.

Kiderül, hogy vannak titkai? Bízik bennem? Most mindenre választ kapok-gondoltam magamban. Bár a szívem állandóan azt suttogta, hogy nem helyes amit teszek, hogy csukjam be, az eszemre hallgattam. Arra az oldalamra, mely rátapintott a lényegre.

Egy vámpír vagyok, szánalmas gyilkos. Mit adhatnék Bellának, hogy velem maradjon? Nem kaphat tőlem gyereket. Nem lehet anya, mindezt miattam. Mennyi szenvedésen vittem már keresztül? James, a Volturik, Victoria. Mennyi ideig kell még szenvednie miattam? Logikus lenne, ha nem szeretne. Hisz miért is szeretné azt, aki megkeseríti és tönkre teszi az életét?

Újra széthajtottam a könyv lapjait. Most majdnem az elején nyitottam ki. Nem sorban haladtam, nem tartottam fontosnak. Arra voltam kíváncsi, hogy értette, hogy ott leszek melette? Képzelődött? Azt hitte vissza megyek? Mi történt?

"Ma borzasztó napom volt. Reggel apu közölte velem, hogy vissza kell költöznöm anyuhoz, mert így lesz nekem a lejobb. Ő már nem jön vissza, és ezt meg kell értenem. Újra emberien kell viselkednem, elmenni másokkal moziba, vásárolni, meg ilyenek. Megnyugtatás képpen azt mondtam, hogy már jól vagyok. Azt hazudtam, hogy este Jessiával megyek egy csajos napot tartani.. Kívülről próbáltam erősnek, magabiztosnak tűnni, de belül még mindig véreztem. A szívem lassan vert, minden egyes dobbanásnál kicsordult belőle egy csepp vér. A könnyeim sósavként marták esténként az arcomat. Annyira hiányzik…

Délelőtt próbáltam meggyőzni Jessicát, hogy elmenjünk moziba, és sikerült. Így apa is lemondott a költözésről. Itt akartam maradni. Szükségem volt minden emlére. Rettegtem attól a ténytől, hogy egyszer elfelejtem. Újra akartam látni.

Este elmentünk a moziba.A film borzasztó volt, nem is érdekelt. Kellett egy csajos este, hogy mindenki elhiggye, rendben vagyok. Csak magamnak vallottam be az igazat. Már nem vagyok a régi Bella.

Amikor haza gyalogoltunk, furcsa dolog történt. Ott volt Ő.

Egy elágazásnál ugyanazok a férfiak voltak, akiktől egykor megmentett a könyvesboltnál. -Motoroztak, és ordibáltak nekünk. Nem figyeltem rájuk, csak Rá. Azt mondta, forduljak vissza, hogy nem biztonságos, menjek tovvább, de oda ne.

Abban a pillanatban értelmet nyertek a szavak. Ha ahoz, hogy újra lássam veszélybe kell sodornom magam, akkor megteszem. Szívem nagyott dobbant, mikor újra a szemébe nézhettem. A megmaradt darabok, ha lehet, még apróbbra törtek, mikor eltűnt.

Határozottan sétáltam oda a részeg alakohoz, bízva benne, hogy megálít, vagy megjelenik. Mindegy, hogy mit csinát volna, csak láthattam volna.

Felültem az egyik mögé a motorra, és kértem, hogy vigyen el egy körre. Jessicát magára hagytam, nem tudtam most vele foglalkozni.

Már pár perce motoroztunk, mikor megláttam Őt. Azonnal szóltam a srácnak, hogy lassítson, de amikor megállt, Ő eltűnt.

Lelkemben szomorúság és boldogság egyszerre viaskodott, miközben visszaértünk a többiekhez. Szomorú voltam, mert elment, mert még képzeletben sem marad velem. Boldog voltam, mert ha csak egy rövid időre is, de láthattam.

Jessi teljesen kivolt bukva, mert elmentem azza a részeg pasassal. Nekem most nem volt időm ezen agyalni. Az sem érdekelt, hogy hány embert megöltek a közelben. Csak arra tudtam gondolni, hogy van egy mód, hogy lássam.

Bármit megteszek, hogy megint lássam. Nem érdekel milyen áron. Csak legyen mellettem, még ha csak képzeletben is…"

Bella

Ledöbbentem. Bella képes volt felszállni egy részeg pasi mögé a motorra, csak azért, hogy lásson. De hogy értette azt, hogy látott?

A fejem majd szét robbant a rengeteg kérdéstől, az aggodalomtól, a bűntudattól. A méreg végigfutott a testemen mikor belegondoltam, mi történhetett volna Szerelmemmel ott, a sötétben, egy ittas őrült társaságában. Megkapaszkodtam az ágyban, mely hangos reccsenéssel adta meg magát.

Nem érdekelt, csak próbáltam megnyugodni. Annyi szenvedés, kín után minden rendezőthet. Biztos, hogy nem bízik bennem.

-Edward!-Hallottam meg Alice dühös ordibálását.

Az említett pillanatokon belül feltépte az ajtóm és berobbant mellém a szobába.

-Azonnal hagyd abba, mert Jaspert kikészíted.-Rivalt rám. Sosem láttam ennyire mérgesen. De igaza volt…

Egy marha vagyok, egy idióta, egy semmirekellő gyilkos, egy lelketlen szörnyeteg-Folytattam volna tovább a hasonlatok sorát magamra, ha nem jött volna be Jasper.

-Edd..ward.

Keze erősen a fején pihent, szorosan nyomta össze két oldalról a koponyáját. Alice gondolatban attól félt, hogy végez magával. Mintha képes lenne rá-Godonltam magamban.

-Kérr..lek..feje…fejezd be…én nem…bírom…saj..sajnálom.-Azzal lerohant a földszintre, majd heves tempóban távozott is.

-Mindenkit elüldözöl. Most szépen ideaadod azt a naplót, én visszaviszem Bellának, és még csak észre sem fogja venni.-Már készült volna kivenni a kezeim közül, amikor felpattantam a szinte darabokban heverő ágyról.

-Nem! Nem ütöd bele a dolgod a magánéletembe. Ez az én döntésem, engem is érint. Most pedig szépen kifáradsz, leülsz a seggedre, és addig nyugton maradsz, ameddig nem szólok.-Köptem neki a szavakat, miközben kitoltam a szobámból.

Az ajtót becsaptam, majd egész testemmel elé ültem, hogy ne tudjon bejönni. Percek elteltével rájöttem, hogy nem kelett volna így viselkednem Alic-szel, hisz ő csak segíteni akart.

Már elkezdtem tervezgetni, hogyan kérek bocsánatot. Gondoltam, ha már úgy is látja, talán megúszhatom.

Újra kinyitottam a naplót, majd elmerültem a lapjai között.

Nem érdekelt sem Jasper, sem hugicám, senki más, csak Ő. Az, hogy mennyi mindenen mehetett keresztül, és egy pillanatra az is átfutott az agyamon:

Ha most elhagynám, ugye jobb lenne neki? 

MEGJEGYZÉSEKET PLS.!!!

Bella naplója-1. részlet

Sajnos nem volt időm a bétázásra, de remélem olvasható. Elég hosszúra sikeredett, de remélem tetszik. Nagyon szépen kérnék kommikat. Előre köszönök mindent, következő fejezet várhatóan 2 hét múlva.

Puszi

Bella Naplója

By Nesszi

/Edward szemszöge/

Már lassan 3 hónapja, hogy visszajöttünk Forksba. Abba a nyugodt, esős kisvárosba, ahol értelmet nyert az életem. Ahol találkoztam Bellával, életem-halálom szerelmével. Ahol megpecsételődött sorsom, mely mostantól csak is az, hogy: Őt boldoggá tegyem. Megvédjem mindentől és mindenkitől.

Bella teljesen megbocsátott azért, amit vele tettem, de én még nem. Még mindig mardos a bűntudat, mert magára hagytam. Képes voltam elmenni, tűrni, ahogy szenved.Egy lelketlen szörnyeteg, de az a tudat vigasztal, hogy legalább Belláé lehetek.

Ő a legcsodálatosabb ember, teremtés a földön. Megmutatta, hogy a testen belül van egy lélek, mely mindent össze tart és, hogy ez a lélek belőlem sem hiányzik. Ez a legcsodálatosabb ajándék. Segített megértetni velem, hogy ha nem lenne lelkem,  nem tudnám szeretni. Ez pedig lehetetlen. Hiszen ő hoz értelmet a másodpercekbe, miatta emlékszek vissza a múló pillanatokra, miatta örülök a napfénynek, miatta élek. Élek.

Ő rengeteg mindenre megtanított. Szeretni, Élni, Félteni, Aggódni, Bízni, Hinni, Várni, Remélni, Érezni…

Egy ember, aki teljesen felfordította a világom, aki megváltoztatott mindent. Én vagyok a legboldogabb a földön, mert igent mondott. Bele eggyezett, hogy a feleségem lesz, és ezt soha nem tudom neki elégszer megköszönni.

Viktória visszatért, de csak egy rövid időre. Vámpírserege annyira fejletlen volt, hogy nagyon feltűnően gyilkoltak, így a Volturi közbe avatkozott. Borzalmas nap volt, mikor Alaszkában elkapták őket. Én végig szerelmemmel maradtam, nem akartam újra elhagyni. A történteket csak mások elméjéből tudom.

Jacob Black is vissza vonulót fújt. Nem környékezi Életemet. Megértette, hogy Ő engem szeret, és hogy én is őt. Most Jake valami tengerparti városkában van, bevésődésével: Alison-nal.
Az egész már túl szép ahoz, hogy igaz legyen. Mindig így van, és mindig így lesz. A jó és rossz ellentétre szükség van. Ha bele gondolok, hogy Bella mennyi jónak a megtestesítője…
Ha nem lett volna annyi rossz, akkor most talán ő sem lenne. Mindenben meglátja a szépet, a jót, a fényt. Bennem a lelket. Valamivel el kell ütnöm az időt!

Szeretem Bellát.

Még 20 perc 38 másodperc

Szeretem Bellát.

Még 20 perc 36 másodperc.

Szeretem Bellát.

Még 20 perc 34 másodperc.

…

Sze…-Mondogattam volna magamban továbbra is ezt a két szót. Szerelem, Bella. Kell ennél több? A csengő megszólalt, és azonnal rohantam a kocsimhoz. Ma együtt megyünk. Végre újra láthatom. A matek óra nagyon hosszú idő, de ez alatt folyton figyeltem mások elméjén keresztül. Láttam gyönyörű barna haját, csodás selymes bőrét, gyönyörű csokoládé barna szemeit, melyekbe ha belenézek megszűnik a külvilág.

Elég emberien szaladtam oda a kocsimhoz, és vártam, hogy megérkezzen. Ő sétált ki utolsóként, bizonyára nem akart elesni a tömegben. Arcán szomorúság ült, de amint meglátott, szája mosolyra húzódott. Neki támaszkodtam a Volvonak, és néztem, ahogy köezlít. A másodpercek óráknak tűntek, és csak akkor eszméltem fel, mikor meleg ujjai össze kapcsolódtak az én hideg kezeimmel.

-Hiányoztál.-Súgtam a fülébe, mire megremegett karjaim között. Kihasználva pillanatnyi tudatlanságát átkaroltam derekát, és megcsókoltam. Karjai felkúsztak a vállamra, ujjai beletúrtak a hajamba. Szorosan húztam még közelebb magamhoz. Óvatosan eltoltam magamkor, mikor eszembe jutott, hogy neki levegőre van szüksége.

-Te is nekem.-Mondta lágyan két levegő vétel között.

Legnagyobb bánatomra elkellet engednem szerelmem, addig ameddig beülünk. Mielőtt indítottam volna, apró csókot hintettem puha, édes ajkaira.

-Ma mit csinálunk? -Kérdeztem a féloldalas mosoly kíséretében, amit annyira szeret.

-Charlie nincs otthon, úgyhogy…-Itt hangja elcsuklott…-a szobafogság ma nem érvényes.

Alig vártam, hogy elérkezzen ez a pillanat. Charlie mindig is féltette a lányát-amiért persze hálás voltam neki-de nagyon örültem, hogy ma elmegy. Nagyon tiszteltem, és titokban irigyeltem. Szerettem volna apa lenni, és lehetőleg olyan mint ő. Mindenre talál megoldást, megértő és gondoskodó. Félti a lányát, felismeri a veszélyt. Bár én nem bántanám Bellát.

A munkatársaival régen mentek már el együtt, így ritka, és szinte vissza nem térő elkalom volt a mai.

-Akkor szólok Alicenek, hogy átmehettek Port Angelesbe, de szerintem már úgy is látta.-Mondtam vigyorogva, de tudtam, hogy nem ez lesz a program. Ha rajtam múlik legalább is nem.

-Mi..én..nem me..-Kedvesem már kezdett magyarázkodni.

-Vagy, akár tölthetjük együtt is a napot…-Vetettem fel a jobb megoldást.

-Hát akkor Alice.-Mi? Mit tettem amiért…? Aztán leesett…

-Ügyes!-Ismertem be, hogy most ő vert át.

A kocsiban ezután romantikus csönd uralkodott. Elkápráztatott. Az illata elbódított. Oldalra néztem, és láttam, ahogy a krémszínű arcán halovány rózsák bontakoznak ki. Kiegészítették egymást. Az összkép így volt tökéletes, varázslatos, megigéző. Haja lágyan omlott a vállára. Tekintetünk egyszer-egyszer megakadt egymáson, amit rövid, de annál szerelmesebb mosolyok követtek.

Egész eddigi létezésem során nem éreztem ennyire boldognak, teljesnek magam. Mindenem megvolt amit akartam. Egy szerető család, és Ő. Akiért mindent megtennék, akiért feláldoznám mindenem. Nélküle más lennék. Azért teremtetett, hogy fényt, boldogságot, szeretet, igazságot, bizalmat, megértést és még annyi minden mást hozzon a világra. Én azért teremtettem, hogy boldoggá tegyem, megóvjam. De legfőképp: szeressem.

Kezeit az ölébe helyezte, látszott, hogy boldog volt. Rám nézett, és mintha megvilágosodtunk volna, mindketten ugyan arra gondoltunk. Bella bekapcsolta a zenét és ez így volt jó. Számomra halk suttogás volt, mert Szerelmem szívdobogására figyeltem. Hirtelen nem tudtam, hogy kedvesem szíve dobol a zene ritmusára, vagy fordítva, de rájöttem, hogy egyik sem. Mindkettő más, egyéni, és különleges.

Az én vezetési stílusommal hamar a házhoz értünk. Mielőtt kiszálltam megbizonyosodtam róla, hogy nincs a környéken senki. Vámpír sebességgel rohantam, hogy kinyissam Bellának az ajtót.

Most már kezdte megszokni, hogy segítek, így nem volt meglepő, mikor egyik karomat a térdei alá, másikat pedig a hátához csúsztattam. Kiemeltem az ülésről, majd a lábammal becsaptam a kocsiajtót.

Gyorsan a házhoz szaladtam. Nem akartam elengedni egy percre sem Bellát, így gyorsan kivettem a zsebéből a kulcsot. Mikor kinyitottam az bejáratot meg sem álltam Szerelmem szobájáig. Óvatosan lefektettem az ágyra, közben lehúztam válláról a táskát.

-Szeretlek.-Súgtam a nyakához.

Apró, törékeny lénye megremegett hideg, márványszerű testem alatt.

-Én is. Nem is tudod mennyire.-Mosolygott, és tudtam, hogy az a remegés mely végigfutott testén, csak annak a vágynak a bizonyítéka, melyet irántam érez.

-Ne feszegessük… a… határaidat-Mondta akadozó hangom, miközben kezeimmel egyre jobban magamhoz húztam. Még mielőtt mondtam volna valamit, megcsókoltam. Hagytam, hogy ajkai szétnyíljanak, hogy érezzem édes ízét. Belenyögött csókunkba, mire elmosolyodtam.

-Nem szeretnéd? -Kérdeztem tőle félve, bátortalanul. Nem akartam, hogy elutasítson.

-Dehogynem. Mindennél jobban,…de nem…most.-Tudtam mire gondol. A megállapodásunk szerint megpróbáljuk, de csak esküvő után. Bella azt is bebizonyította, hogy jobban ismer engem, mint én saját magamat.

Nem akartam várni addig. Olyan elérhetetlennek tűnt. Hány éjszaka? Óra? Perc? Másodperc? Pillanat?

-Nem kell megtörténnie.-Válaszoltam neki halkan, majd fordítottam helyzetünkön. Melkasomra húztam, és éreztem a belőle áradó forróságot. Ilyenkor mindig átmelegítette fagyos testem.

-Sajnálom.-Suttogta, aztán arcán egy könycsepp gördült végig. A sós csepp a felsőmön landolt, és úgy érztem elpárolog. Belém mérhetetlen bűntudat költözött, mert megbántottam. Miattam szomorú.

-Shhh Kedvesem!-Simítottam végig arcán. Ujjam az álla alá csúsztattam, fejét felemeltem, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.

-Amiben megeggyeztünk, azt betartjuk. Nem a te hibád, ne szomorkodj.

Amikor kiejtettem az utolsó mondatot, az ég hatalmas dörrenéssel adta meg magát. Mindent beborítottak az apró, hideg, pici cseppek. A vihar egyre jobban fokozódott. Az ég is sírt. Ha Bella nem boldog, vagy nem vidám, akkor semmi sem az.

-Látod, már a felhők is sírnak. Ne legyél boldogtalan.-Mutattam az ablakára, melyen végig folytak az eső cseppek.

-Nem vagyok boldogtalan.-De hát sírt? Ezt nem értem. Azt hittem a lehető legjobban ismerem, de úgy látszik tévedtem, amit nem is nagyon bánok. Most is tud meglepetést okozni.

-Én vagyok a világon a legboldogabb embere, mert itt vagyok veled. Szeretsz, és számomra ez mindennél fontosabb. Azért sírtam, mert megijedtem. Félek tőled, de nem attól, hogy megharapsz, vagy, hogy összetöröd a csontjaimat, hanem, hogy neked nem lesz jó. Én még sosem voltam úgy…senkivel-Arca árnyalatokkal lett vörösebb, de örültem hogy elmondta.

-Emiatt nem kell aggódnod. Számomra már az is csodálatos, hogy itt vagy a karjaimban. Nem tudok elképzelni annál jobbat, hogy verdeső szíved, szinte a melkasomon van. Hogy arcomat beletemethetem csodás barna hajadba. Érezhetem bódító illatod, és érezhetem a testedől áradó meleget. De tudod mikor vagyok a legboldogabb? -Kérdeztem tőle, bízva abban, hogy még nem tudja a választ.

-Most? -Hangjában a kíváncsiság és a boldogság csilingelt, így az én szám féloldalas mosolyra húzódott.

Fejemet felemeltem a párnáról, Őt pedig szorosan magamhoz húztam. Nyújtottam a pillanatot. Éreztem mézédes lehelletét ajkaimon, de még vártam. Néha a várakozás sokkal jobb mint maga a csók. Elsöpörtem arcából egy kósza barna tincset, kezemet a derekára csúsztattam, aztán még jobban közelítettem. Olyan hosszú időnek tűnt…Mintha ember lennék. Mellette az lehettem, amikor kettesben voltunk. Ajkaink lassan egymásra simultak, majd táncolni kezdtek. Talán keringőztek? Nem emlékszem, mert megszűnt a tér, és az idő, csak Ő és én voltunk. Két szerelmes szív, egy ágyon, kettesben, csókolózva. Lehet ennél szebb? Ajkaink szétnyíltak, de még mindig lassan mozogtak. Abban biztos voltam, hogy ebből a táncból sosem elég. Vele nem.

Telt az idő, de még mindig nem szakadtunk el egymástól. Időközben magamra húztam Szerelmemet, aki néha-néha levegőért kapott. Tisztesen megvártam azt a pár pillanatot, majd újra megcsókoltam. Ez ment hosszú időn keresztül.

Eközben a vihar csillapodott, már nem is szemerkélt. Besötétedett, eljött az este. Az az időszak, amikor nézhetem, ahogy alszik. Számomra ez varázslatos. Akkor a legjobb, mikor kimondja a nevemet. Felvágós-emlékeztettem magam arra, hogy Bella mit mondana ilyenkor.

Óvatosan elhúzódtam tőle, csak annyira, hogy levegőt tudjon venni. Áttértem a nyaka csókolgatására. Egy sóhaj jött ki piros ajkai közül. Újra elmosolyodtam, és ezt ő is észre vette.

-Aludj Szerelmem.-Búgtam a kulcspontjára, miközben magam mellé fordítottam. Iszonyatosan zihált, de ennek nagyon örültem.

-Ugye itt maradsz? -Kérdezte.

Eszembe jutottak a kellemetlenebb dolgok. Alice látomása szerint Charlie hajnalban fog jönni. Nem szeretném, ha meglátná a kocsi a ház előtt. Biztos, hogy nem enyhítene a szoba fogságon.

-Megvárom, míg elalszol, aztán hazaviszem a kocsim, de megígérem, hogy a lehető leggyorsabban vissza jövök hozzád. Ide. Melléd.

-Az eleje jól hangzik, aztán már nem, de a vége is tökéletes. Bár ha csak az elsőt teljesítenéd, akkor nem lenne szükség a másik kettőre.-Mondta szinte kuncogva.

-Inkább Charlienak egy baseball ütőre. Szerinted mit szólna hozzá, ha így-mutattam végig magunkon-találna minket?

Bella halkan felkuncogott.

-Nem is tudtam, hogy baseball ütővel ellehet téged kergetni.-Mondta ironikus hangon. Kezei a melkasomra tévedtek.

-Nem is, csak azért lenne szükség kellékre, mert ha Charlie puszta kézzel akarna megölni, Carlislenak sok munkája lenne.-Arcomat a hajába temettem. Egyik kezemet a lábához csúsztattam. Mintha Ő lett volna a gondolatolvasó, lábát átcsúsztatta a csípőmőn. Egyik hajtincsével játszadoztam, miközben csak egymást néztük. Szótlanul, szerelmesen.

-Aludj Életem! -A hátát simogattam, de nem jött álom a szemére.

-Akarod, hogy dúdoljam az altatódat? -Kérdeztem, remélve, hogy igent mond.

-Az jó lenne…-Válaszolta elfúló hangon, egyik ujjával pedig végigsimított a nyakamon.

Halkan énekeltem a dalt, és éreztem, ahogy lélegzete egyre egyelnetesebb, lassabb. Szíve is beállt a normál ritmusba. Végigsimítottam gerince vonalát újra, és újra.

Már hajnal lehetett, mikor kikászálódtam mellőle. Haza kellett vinnem a kocsit, mielőtt Charlie megérkezett volna. Eszem ágában sem volt egyedül hagyni, de nem akartam feldühíteni leendő apósomat. Milyen furcsa…após, feleség, házasság. Nem is hangzik rosszul. Bellával minden más. Az a tudat, hogy lehet vele egy családom, hogy az életem része lesz, hogy mindenki előtt elmondhatjuk, hogy egymáshoz tartozunk, földöntúli boldogsággal töltött el.

Épp az ablakhoz léptem, mikor valamire ráléptem. A vámpírok látása tökéletes, így tisztán észrevettem a barna könyvet, mely néhol ütött-kopott volt. Kíváncsiságom utat tört magának, és bár tudtam, nem helyes Bella dolgait átkutatnom, kezem nem engedelmeskedett. Lassan nyitottam ki, a könyvet, melyről fogalmam sem volt, hogy mi.

"Isabella Marie Swan naplója"

Olvastam a feliratot az elején, mely alá egy idézet volt írva. Már kezdtem volna az olvasást, mikor meghallottam, hogy Charlie nemsokára megérkezik. Gyorsan kiugrottam a szobából és beültem a kocsiba. A kis könyvet idegesen szorongattam, miközben elhajtottam.

Nem tudtam mi lenne a jobb. Én még soha nem láttam Bellát naplót írni. Vagy azelőtt írta, amikor még nem találkoztunk, vagy akkor amikor…elhagytam.

Szívem újra összeszorult. Egyik részem bízott benne, hogy nem azokat az időket vetette papírra, mikor egyedül volt. A másik felem megakarta tudni, pontosan mit csinált, hogy volt, hogy érezte magát, mi bántotta, mitől lett boldog. Melyik lenne helyes? Belenézni, vagy meghagyni neki a titkokat?

Ha nem nézem meg, akkor sosem érezhetem azt, amit Ő. Ennyi szenvedés kijárna nekem. De ha belenézek, akkor megtudhatom mit kellene másképp csinálnom, hogy Ő a lehető legboldogabb legyen. Olyan életet szeretnék neki adni, amilyet megérdemel.

Annyira bánt, hogy nem adhatok meg neki mindent. Azt szeretném, hogy hosszú boldog életet éljen velem, legyenek gyermekeink. Ember akarok lenni, hogy megteremtsem számára az ideális családot.

Mivel ez képtelenség, így átkellett vennem a lehetőségeket. Nem kellene átváltoznia. Nem kell elveszítenie a lelkét. Élhetnénk együtt, egy családként, és örökbe fogadhatnánk egy gyermeket. Majd ha lejárna szerelmem ideje, utána mennék. Minden lehetséges módot, megkeresnék arra, hogy újra együtt lehessünk. Valahol, valamikor, újra ketten.

De Bella hajthatatlan. Bár átérezhetném, hogy miért akar olyan lenni mint én! Hányszor próbáltam már meggyőzni, hogy nem jól dönt. Nem akarom, hogy megutáljon, amiért szörnyet csináltam belőle. Attól félek, hogy amikor felkel vámpírként, rádöbben, hogy nem vagyok olyan különleges, mint amilyennek emberi szemmel látta. Belátja, hogy rosszul döntött, de akkor már késő lesz. Mindenért engem fog okolni, hozzáteszem, jogosan. Nem akarom, hogy bekövetkezzen.

Hazafelé vezettem, és azon gondolkoztam, mi lehet a naplóban. Rossz? Jó? Mi az, amit nem osztott meg velem? Bízik bennem, és ami le van írva a naplóba, azt már én is tudom?

Reális érvekkel győztem meg magam, hogy elolvasom. Így lesz a legjobb.

Hugicám idegesen ült a bejáratnál, mikor leparkoltam. Mikor leállítottam a motort, átnyúltam az ülésre, és elvettem a barna könyvet.

-Ne merészeld!-Fenyegetett Alice, mikor be akartam menni a házba.

-Csak bele olvasok.-Arréb toltam apró testét, és benyitottam.-Te nem szeretnéd tudni, hogy mit érez pontosan? -Eszem ágában sem volt neki megmutatni semmit, csak húzni akartam az idegeit.

-Nem helyes, amit teszel. Az a napló Belláé, az ő magánélete. -Kiabált velem, és úgy láttam nem érti az álláspontomat.

-Már én is az élete része vagyok, és szeretném tudni, hogy tehetem boldoggá.-Hangom nyugodt volt, majd leültem a kanapéra.

Alice bejött és becsapta maga mögött az ajtót. A fal egy vékony csíkban megrepedt.

-De hiszen ő  boldog. Miért nem érted meg, hogy ő így a legboldogabb? Nyisd már ki a szemed, és lásd a valóságot! -Szinte ordított, teste rázkódott.

-Mi történt? -Jöttek le aggódva a többiek az emeletről.

Esme jött elől, őt szorosan követte Carlisle. Jasper azonnal a szerelméhez sietett, és nyugtató hullámokat küldött rá.

-Mi történt? -Kérdezte gondolatban.-Nem esett baja, ugye?

Megnyugtatás képpen bólintottam.

-Csak nem tetszik neki a viselkedésem.-Vontam vállat.

Esme leült mellém, kezét a vállamra tette, látta, hogy nincs minden rendben.

-Elmondod? -Kérdezte. Ekkor megjelent Emmet és Ros kézenfogva a lépcső tetején.

-Mit kellene már Eddynek elmondani? -Emm hatalmas vigyorral az arcán .

-Edy, csak nem? Te és Bellácska csak nem…?Én mindig tudtam… És? Milyen volt?

-Pofa be Emmet.-Rivaltam rá.

-Pedig rád férene. Olyan goromba vagy.-Karjait összekulcsolta

Kezemmel még mindig a könyvet szorongattam. Esme és a többiek is észrevették.

-Ez mi? -Kérdezte apám halkan, suttogás szerűen.

-Bella naplója.-Válaszoltam higgadtan, és vettem egy nagy levegőt.

-És miért van nálad?-Rosalie goromba volt, magassarkú cípőjének talpa kopogott a padlón.

-Edward olyan hülye, hogy képes lenne elolvasni…-Kezdte Alice újra a monológját, amit semmi esetre sem volt kedvem végighallgatni.

-Azt hiszi, így Bella boldog lesz. De amilyen idióta nem veszi figyelembe…-Folytatta volna tovább is, de megállítottam.

-Alice! Az emberek általában legféltetteb titkaikat, álmaikat, vágyaikat írják le a naplóba. Azokat, amik boldoggá teszik őket, vagy megijesztik. Csak szeretném tudni, hogy Bellának mire van szüksége. Te nem szeretnéd tudni, hogy mivel veheted rá, hogy boldogan vásárolgasson veled? -Ez kegyelem döfés volt. Hugicámnál ez a gyenge pont. Ha ez nem hat, akkor semmi sem.

-Engedj oda! -Lökött arréb, és kikapta a kezemből a naplót.

-Vásárlás Bellával, reggeltől estig. Egy bolt, még egy bolt, 10 táska, 20 táska, Reggel, délelőtt, délben, délután, este, hajnalban. Boltról boltra, butikból butikba, üzletről üzletre, rengeteg táskával. Ez fantasztikus.

-Hé. Alice! Add vissza! -Próbáltam elvenni tőle, de ő a lépcső felé rohant. Mielőtt felért volna, elkaptam.

-Akkor is gyorsabb vagyok nálad.-Mondtam, majd megrántva karját végiggurultunk a lépcsőn.

-Edward, Alice! Én nem hiszem, hogy Bella nektek szánta azt a kis füzetet. Talán nem kellene belenézni…-Carlisle értette az embereket.-Ahogy mondtad, a naplóban titkok vannak. -Monda, majd egy lépést közelebb lépett, és várt arra, hogy átadjuk a könyvecskét, melyet sikeresen megszereztem.

-Bízz benne, hogy elmondja neked a titkait. Adj neki időt, bár szerintem mindent tudsz róla. Hagyd, hogy maga mondja el. Ne siettesd a dolgokat, hisz rengeteg időtök van. Az egész örökkévalóság.-Esme szavai meghatottak, de az utolsó szóval mindent elrontott.

-Ez az! Nem akarom, hogy olyan legyen mint mi. Szeretném megtudni, miért akar annyira olyan lenni mint mi..-Csak dőltek belőlem a szavak.

-Miattad te bolond! Csak téged akar, és ezt csak úgy tudja, ha ilyenné válik. Fogd már fel mennyire szeret! Annyi mindent feladna érted. Én sem helyeslem, de csak azért teszi,  mert szerelmes. Olyan szerelmet érez irántad, ami sokkal többet jelent számára az életnél. A pokolba is követne, ha ott együtt lehetnétek. -Ros dühösen ordított velem.-Valóban bolond vagy, ha azt hiszed, hogy nincs lelked, lekünk. Eltudnád képzelni, hogy Bella lelke megszűnik, ha vámpír lesz? -Ez szíven szúrt. Igaza volt, nem helyes.

De akkor is ez a legjobb megoldás.

-Nem tudhatod, hogy mit érez. El kell olvasnom.-Leültem a kanapéra, Alice mellém helyezkedett, Esme a másik oldalamon volt.

-Feladom! Neked elment az eszed.-Ros dühösen fujtatva ment fel a szobájába.

-Ha ez segít öcsi, én melletted állok..-Emmet? Ez nem lehet Em. Semmi megjegyzés, vagy beszólás? Feje tetejére állt a világ.-…Kíváncsi vagyok Bellácska titkaira.-Na tessék. Kellett nekem gondolkozni ilyeneken.

-Emmet!-Szóltam rá ma már másodjára

Emm a hátamhoz állt. Carlisle, és Jasper leültek a velünk szembe.

-Ígérjétek meg, hogy nem mondjátok el Bellának. Még mielőtt észre venné vissza viszem.

Mindenki hallgatott, és egyetértően bólintott. Belehallgattam a gondolatokba, senkinek sem volt különösebb szándéka.

-Csak beleolvasunk, semmi több.

Mindenki feszülten várta, hogy elkezdjem. Remegve nyitottam ki a könyvet, majd megálltam annál az oldalnál, amelyre először rápillantottam.

Hangom majdnem elcsuklott, sok időbe telt, míg bátorságot nyertem, hogy elolvassam. Lassan megfontoltan kezdtem.

-November 19….